Konyha/Étterem:

A konyha és az étterem építésének az évét nem tudom, hiszen Én már készen kaptam az ötvenes években. Az is lehet, hogy már Salzmann úr idejében megvolt csak másképp nézett ki. A méreteire most így utólag próbálok visszaemlékezni, de igazán bajban vagyok, mert akkor gyermekkoromban olyan hatalmasnak tűnt nekem minden. A konyhára és a kiszolgáló helyiségeire nagyon jól emlékszem hisz volt idő mikor rengeteget tartózkodtam ott, még talán ma is letudnám rajzolni, csak hát a méretek nem lennének hűek. Az étterem persze egészen más, az olyan hússzor tíz méter nagyságú lehetett. Az első találkozásom a konyhával és az étteremmel talán az 1950-es évek elején, amikor óvodás voltam történhetett. Az étterem és a konyha néhány vasráccsal ellátott ablaka olyan területre nyílt, ahol a civilek, a nem gyári dolgozók is tartózkodhattak. Az egyik ilyen ablak vasrácsába kapaszkodva szólongattam és hívtam édesanyámat. Az ablakhoz nem az édesanyám, hanem a konyha akkori vezetője P-néni / akinek a nevét csak később tudtam meg / érkezett és alaposan kifaggatott. Az eredmény az lett, hogy attól a naptól kezdve, ha időm és úri kedvem engedte a főportán keresztül mehettem be a konyhára és az étterembe. A kiváltság, ami akkor csak nekem szólt később / a konyha vezetők jöttek mentek / édesanyánk másik két fiára is érvényesek lettek. Az új vezetők érkezésekor jó anyánk azért figyelmeztetett, hogy pár napig húzzuk meg magunkat, de Mi ezzel mit sem törődtünk. A vezetők hamar belátták, hogy reménytelen esetek vagyunk és minden ment tovább mintha semmi sem történt volna. A konyha és az étterem életében a választóvonalat az 1956-os forradalom jelentette. Az is igaz így utólag, hogy ez az állítás a nagytestvérem, a harmadik bátyám, a Lenárugyár, összes intézményére is igaz lehetett.  Az 1956. előtti és az 1956. utáni évek sohasem kerültek még köszönőviszonyba sem egymással. Az 1956-os forradalom alatt a gyárőrség / nincs dokumentálva ki vagy kik / édesanyánkat kérte fel, hogy egyedüliként jöjjön a konyhára és élelemmel lássa el az üzem területén lévőket. A feladatot csak úgy volt hajlandó elvállalni, hogy Mi a gyerekei is vele tarthattunk. A hatalmas fazekakban készített teára és a százával készített szendvicsekre, még ma is emlékszem. A három rosszcsont fia köztük Én is sok kellemetlenséget okozott a forradalom alatt a gyár egész területén, de még ezt is elnézték az édesanyánknak. Az ma már történelmi tény, hogy a csillaghegyi Lenárugyárban alapítja meg Király Ferenc a kerületi munkástanácsot. Az igazság az, hogy ennyi év után nem nagyon emlékszem azon személyekre, akik jöttek mentek az üzemi étkezdében. A forradalom után később Király Ferencet is kivégezték. A családunkon belül sokáig nem beszéltünk arról, hogy a forradalom alatt mi történt velünk a gyárban, csak jóval később már felnőtt korunkban a kisebbik bátyámmal idéztünk fel egy-egy közös csíntevésünket. A számtalan kalandunk közül talán azt a két emlékezetes esetet írnám le, amin így utólag is mindig jókat nevetünk. A mai modern jéghűtő szekrények vagy konyhai hűtőkamrák akkor még nem léteztek. A húsok és egyéb dolgok hűtését táblában kapható jéggel oldották meg. A házilag készített hatalmas kívül fából belül bádoglemez borítású hűtőkamra a konyha bejárata mellet az udvaron lett elhelyezve. A kisebbik bátyámmal ennek a szörnyetegnek a tetejére másztunk fel, és igyekeztünk úgy elhelyezkedni, hogy lentről senkise lásson minket. A hűtőkamra tetején lévő jégdarabkákkal célba vettük a konyha ajtaját és megdobáltuk az érkező, illetve távozó embereket. A megdobált emberek körbe-körbe néztek és megpróbálták kideríteni, hogy mi is történt. A dolgot mind a ketten nagyon élveztük és jókat kuncogtunk, igaz csak halkan nehogy meghallják a lent lévők. A másik eset, ami már komoly fejfájást okozott az édesanyánknak nekünk is megálljt parancsolt, igaz csak egy kis időre. Az idősebb bátyám unva a gyári létet, elég sokszor kiszökött és a haverokkal együtt a környéken felderítést végeztek. Az arany hegyen a pogány toronynál egy Orosz harckocsis alakulat állomásozott és várta a hadvezetés utasításait. A bátyám ék, miért ne, összehaverkodtak a kiskatonákkal és mindenféle dolgot kunyeráltak tőlük. A három tárgy a sisak a lovassági kard és egy doboz tele makarónival, közül a doboz okozta a vesztünket. A makaróninak nevezett jelző rakétákat letettük a gyárban a konyha melletti járdára és begyújtottuk őket. A tűzijátékot Mi testvérek mind a hárman nagyon élveztük. A felejthetetlen jó szórakozásunk, persze csak egy rövid ideig tartott, mert a konyha melletti tűzoltóságról azonnal kirohant az ügyeletes és drákói szigorral intézkedett. A viharfelhőket megint szegény édesanyánknak kellett elhessegetnie a fejünk fel-öl, Az alumínium doboz még ma is megvan és az érdekessége az, hogy a felírat, ami rajta van nem Orosz, hanem Német. A sisakot és a lovassági kardot sokáig rejtegettük a pincében a szén alatt. Az édesanyánknak nem tudni kik lehettek a jóakarói, de semmilyen bántódása nem esett a forradalom leverése után. Az étteremben megrendezett számtalan hétvégi rendezvény az 1956-os forradalom után nagyon sok időre eltűnt. A dolgot Én bántam a legjobban, mert a rendezvények utáni reggeleken hihetetlen sok finomságot találtam az otthoni konyha asztalunkon. A konyha mindenkori vezetése beleértve a főszakácsot, Mária nénit is nagyon megvoltak elégedve anyánk munkájával. Az éteremben teljhatalmat kapott és a nehéz szociális helyzetére való tekintettel / különösen Mária néni / nagyon sok egyéb juttatásban részesítették. Az ennivaló / nem úgy, mint sok proli családban / a kis családunkban az ötvenes a hatvanas és még a hetvenes években sem jelentett problémát, mindig bőven volt mit ennünk. A nagytestvérem a harmadik bátyám nagyon vigyázott ránk és gondoskodott rólunk. Az Én 1957-es találkozásom a Lenárugyár traktorjának a pótkocsijával / hosszú buta történet / nem volt egy szívet melengető dolog. Az általam a korházban eltöltött sok hónap nagyon megviselte anyánkat. A hajába akkor sok ősz hajszál került. A nagytestvérem parancsolója az igazgató úr a saját használatára rendelt szolgálati gépkocsiját küldte értem mikor hosszú hónapok múlva elbocsájtottak a korházból. A napra már nem emlékszem, de arra igen, hogy barna tréningruha volt rajtam és kényelmesen elterültem a hátsó ülésem. A 408-as Moszkvics sofőrje Józsi bácsi még azt is megengedte nekem, hogy a hátsó ablakot kicsit leengedjem, és így friss szellő érje az arcomat. A városon keresztül a hazafelé történő utat a Margit hídon át nagyon élveztem és talán akkor éreztem először, hogy milyen jó dolog az, ha valaki vagy. Az évre már nem emlékszem, hogy mikor is történt, de a balesetem után úgy pár év elteltével lehetett. A kommunista és szocialista államok a sportolóikat / különösen az élsportolóikat / úgy díjazták az egyéb juttatások mellett, hogy effektíve nem kellett dolgozniuk azokon a munkahelyeken ahová elhelyezték Őket, de a bérüket a fizetésüket megkapták. Az MTK sportolói köztudottan a textiliparban kaptak elhelyezést és természetesen fizetést is. Az Én nagytestvérem gyárában is akadtak ilyen személyek bőven. Az MTK futballcsapatának jó néhány tagja a havi béréért nála jelentkezett. A konyhára történő szokásos nagyszüneti berohanásomkor az étteremben furcsa kép fogadott. A kora délelőtti idő ellenére több asztalnál fiatal emberek ültek. A teázó, süteményt majszoló emberek hangosan beszélgettek egymással. A megtorpanásomat és zavaromat látva többen felém fordultak, de csak az egyikük / este tudtam meg anyámtól Sándor csikarnak hívták / szólt hozzám.

-        Szia, öcsi. Gyere, ülj közénk. – mondta kedvesen.

-        Jucika, csak nem a fia, akiről mesélt nekünk? – kérdezte most már édesanyámat.

-        De, Ő az. – válaszolta édesanyám, aki odajött hozzám és megsimogatta a fejemet.

     A beszélgetésre, ami köztem és a futballista fiuk között zajlott már nem nagyon emlékszem, de az rémlik, hogy mindegyikük a balesetemről faggatott. Az iskolámba természetesen késve értem vissza és ezért magyarázkodnom kellett, valami hihetőt valami elképesztő badarságot kellet előadnom a tanító nénimnek. Az édesanyám este a sportolok neveit is elárulta nekem, így utólag a csikar, Sándor Károly, Keszei György, Palicskó Tibor, Nagy I. /Nagy István/ nagyon valószínű talán még Sipos Ferenc, Szimcsák I István, Szimcsák II László, Hidegkuti Nándor, Palotás Péter, és talán Bödör László, akikre emlékszem. A hatvanas években újra rendezvények sokaságát rendezik az étteremben, az Én nagy örömömre. Az évszámot nem tudom, de valószínű, hogy ez idő tájt szabadul meg a nagytestvérem a konyhától és az étteremtől és adja át őket az Észak-budai Vendéglátó Ipari Vállalatnak. A döntés szerintem nem sok mindenkiben hagyott nyomot, de egy két változás azért történt. Az étterem mellett kialakítanak egy szabad folyosót, amin keresztül a civilek / nem gyári dolgozok / is látogathatják a vendéglátó ipari egységet. Az árak meghatározásakor már nem szólhat, bele a gyár, minden központilag történik. Az Én és a testvéreim esetében ez nem sok változást jelent, hiszen Mi továbbra is befizetés nélkül, étkezhettünk édesanyánknál. A teljes választékból választhattunk és nem jelentett gondot, hogy amit esetleg választunk az a la carte menüben szereplő étel. A testvéreim gyári cimborái különösen élvezték, hogy nekik protekciójuk van édesanyánknál az étteremben. A kedvükre való ételek esetén repetára is számíthattak. Az évet, a hónapot, a napot, nem jegyeztem meg, amikor utoljára jártam édesanyánk munkahelyén, mert egyáltalán nem gondoltam arra, hogy ez lesz az utolsó alkalom. A csóró proli gyerekkoromat úgy sikerült magam mögött hagyni, hogy egy pillanatig sem éreztem az éhség borzasztó érzését és ezt a nagytestvéremnek a Csillaghegyi Lenárugyárnak köszönhettem.

                              

 

 

google-site-verification: google5fd31934c6b05fb8.html

---

SZERKESZTÉS ALATT.

 " AKI A MÚLTAT NEM ISMERI

A JÖVŐT NEM SEJTHETI "

 

Oldal: KONYHA-ÉTTEREM
VOLT EGYSZER EGY CSILLAGHEGYI LENÁRUGYÁR - © 2008 - 2025 - lenarugyar.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat