A Nagyház 1039. Pozsonyi utca 35.
A rejtélyek közül csupán csak az egyik ilyen, hogy ki nevezte el a nagytestvérem tulajdonában lévő épületet / munkáslakások /"nagyháznak". Az mondjuk tényleg logikus, hogy azokban az években ez az épület a több emelet magasságával és nagyságával a körülötte lévő többi Csillaghegyi családi házak között nagyon nagynak tűnt. A ház építésének évéről nincs adat, de bizonyos fényképeknek köszönhetően következtetés alapján a megszületése 1930-as évekre tehető. Az egyértelmű, hogy a tervező a házat a bauhaus stílus alapján tervezte és így is lett megépítve. A három emeletes ház és a lépcsőháza a rengeteg kőralakú ablakaival nagyon nem illet ebbe a környezetbe. A kommunista szocialista időkben ezt a stílust teljesen mellőzték és talán ennek köszönhető, hogy a mai napig ez az épület egyedüliként, egy ottfelejtett emlékként áll a családi házas övezet közepén. A házat gyermekkoromban és aztán, mint teenager is napi rendszerességgel látogattam és soha eszembe sem jutott, hogy megkritizáljam. Az idő vas foga és az élet már csak ilyen, mert bizony ma már ezt a házat egészen másnak látom, mint akkor gyermekkoromban. Az a hatalmas kihasználatlan tér, minden szinten a lépcsőházban, akkor még nem mondott semmit, fel sem tűnt. A helyzet mára már azért változott, hiszen túlvagyunk egy kommunista szocialista panel programon és elég sok tapasztalattal rendelkezünk. Az épületet talán még ma is érdemes lenne áttervezni, de az is igaz, hogy a benne lakoknak ez nem érdeke. A nagyházat a régi lakok gyerekei vagy unokái közül már nagyon kevesen lakják és élnek benne. A névtáblák a kapucsengők mellett erről tanúskodnak. Az élet már csak ilyen, fogalmam nincs arról mikor is tettem be először a lábamat a harmadik bátyám házába. Az édesanyánknak, aki Cserépgyárban született és ott is nevelkedet, az egyik gyerekkori barátnője lakott és élt az egész családjával együtt a nagyházban. A barátnő hét gyereke közül, természetes velejárója lett, hogy mindegyikünknek jutott egy osztálytárs, egy jó haver, egy jó cimbora. Az Én esetemben ez a haverság a mai napig is tart. A kis iskolás éveim úgy teltek, hogy a délutáni napközi után nem hazafelé vettem az irányt, hanem a haverokkal együtt különböző eseményeken úgy mond balhékban vettem részt. A gyülekezőhelyet természetesen mindig a „nagyház” jelentette, mert a házban és körülötte sok korombéli hasonszőrű gyerek lakott. Az évszaknak és az időjárásnak nagy szerepe volt abban, hogy a közösen eldöntött program miként alakul. Az ma már elképzelhetetlen, hogy Csillaghegyen vagy Római fürdőn tíz, húsz gyerek összegyűljön és mondjuk utca háborút játszón. A mai kor utálja a közösséget az összetartozást. Az egészet egy általam utálatos szóval „szingli” tudnám jellemezni és kifejezni. A vérre menő foci meccseket vagy a nagyház kerítése és az óvoda, bölcsőde kerítése közötti viszonylag keskeny, Pozsonyi utca és Kalászi út közötti átjáróban vagy a kultúrház parkjában vívtuk. A meccsek utáni hatalmas bunyókra még ma is szívesen emlékszem vissza. A kicsi szoba konyha falikút nélküli lakások a szabadban végezhető tevékenységek, játékok felé, kényszerítettek minket. A gyümölcsfákat, gyümölcsük érésének idején előszeretettel látogattuk, és bizony az sem zavart, ha egy icipicit éretlenek bizonyult az általunk megkívánt termés. A Csillaghegyi nyaralókat, amik akkortájt még szép számban léteztek, nagyon szerettük, mert ezeket csak hét végén látogatták a tulajdonosaik és ez által szabadon kényünkre-kedvünkre garázdálkodhattunk a kertjeikben. A korsó is addig jár a kútra, amíg el nem törik. A Mi esetünkben is sajnos elég gyakran megesett, hogy rossz lóra tettünk és bizony a kerttulajdonosok kapanyéllel vagy hatalmas fahusánggal fogadtak minket. A villámgyors menekülés után mindig a nagyháznál találkoztunk és itt röhögcsélve beszéltük ki egymás bakiit, amiket elkövettünk a szégyenletes megfutamodásunk során. A horzsolások a karcolások, ezek a harci sebek mindennaposak voltak és bizony ezekkel nem igazán törődtünk. A „nagyház” galerink meghatározó magját édesanyánk barátnőjének két fiú gyermeke a Pozsonyi utcához közel a Vörös hadsereg útján lakó fiú, meg Mi ketten a kisebbik bátyám és Én alkottuk. A környéken és a nagyházban lakó többi srác alkalomszerűen csapódott csak mellénk. Az is csak most így utólag jut eszembe, hogy azok a csajok, akik a nagyházban és a környékén laktak, vajon miért nem csapódtak mellénk. A választ erre a kérdésre, valószínű nálamnál okosabbak sem tudják, mert ezen, kérdésre nincs válasz. Az édesanyánk barátnőjének, egyetlen lányának a két galeri tagunk nővérének az esküvője elég nagy eseménynek számított a nagyház mindennapjai során. A hétgyerekes csóró proli munkáscsalád spórolás miatt választotta az egész ceremónia színhelyéül a nagyházat és annak kertjét. Az emlékeim arról szólnak, hogy akkor már nem a nagytestvéremé a harmadik bátyámé volt a nagyház, hanem a harmadik kerületi IKV / Ingatlan Kezelő Vállalat / bitorolta, mint tulajdonos. A nagyház elvesztésének átadásának évére őszintén megvallva már nem emlékszem, mert ez is olyan emlék lehetett, ami a süllyesztőbe került. Az esküvőn Mi haverok valamennyien részt vettünk és igazán jól éreztük magunkat a hajnalig tartó lakodalmas bálban. Az elszállásolásunkat saját magunk oldottuk meg. A kertben már az esküvő előtti nap felvertük a munkásőrök által használt / kettő darab esőköpeny összekapcsolva / sátrat és abban aludtunk a mulatság befejezte után. Az örömapa és a társa, akik mind a ketten a félkatonai szervezet tagjai voltak adták kölcsön nekünk az esőköpenyeiket, amiket Ők is a gyakorlatozásaik során, rossz idő esetén, mint sátort használtak. A kétszemélyes sátorban nyolcad magammal elég szűkösen, kényelmetlenül éreztük magunkat és így utólag el sem akarom hinni, hogy ez megtörtént. A „nagyház”a teenager éveimnek is az egyik meghatározója lett. A galerinkben nagyon jól éreztük magunkat és valószínű ennek volt köszönhető, hogy nagyon sokáig szinte mindent együtt csináltunk. A közös filmszínházi élmények, a városban való hatalmas hétvégi körúti csavargások ahol nyolc forint harminc fillérért vacsoráztunk közösen a Marx téren egy önkiszolgálóban és még sokáig sorolhatnám, mind arra emlékeztetnek, hogy nagyon jó csapat voltunk Mi így együtt. A közös kirándulásaink / írhatnám nyaralásnak is / sok esetben egy életre elláttak mindnyájunkat, akik ezeken részt vettünk, olyan emlékekkel, sztorikkal, amikre ma már nagyon szívesen emlékszünk vissza. Az egyik ilyen közös emlékemet, ami egy körúti szilveszteri bulin történt a mai napig nem tudom hová soroljam és tegyem. A hatodik, a hetedik vagy talán a nyolcadik kerületben az újév reggelén egy polgári lakásban ébredtem és egyáltalán nem tudtam hogyan kerültem oda. A srácok másnap mesélték csak el nekem, hogy a csajokkal, a körúton ismerkedtünk össze, és Ők hívtak meg magukhoz, de akkor Én már nagyon-nagyon bevoltam állva és ezért nem emlékszem sok mindenre. Az 1956-os kudarcba fulladt disszidálási próbálkozásom a két bátyámmal közösen, amin nem csak az utcánkban lakó srácok, hanem a nagyházban lakó későbbi galeri tagok is rész vettek, az 1960-as évek vége felé / nem írom, hogy utoljára / még egyszer megismétlődhetett csak Én és a legjobb haverom erről mit sem tudtunk. A nagyház pincéjében lévő meglehetősen tágas mosókonyha és szárító, amit a ház lakói már réges-rég nem használtak, nagyon ideálisnak tűnt mindenféle egyéb tevékenységre. A cimborám az édesanyja engedélyével, / édesanyánk barátnője / aki ekkor már az IKV megbízása alapján a nagyház, gondnoki feladatait látta el, a mosókonyhát kisajátította, műhelyként használta. A kellemetlen rossz idők beköszöntével sokszor itt találkoztunk, és amíg a haverunk dolgozgatott Mi galeri tagok egymás közt dumálgattunk. Az egyik este, amikor csak a haverom és Én tartózkodtunk a helységben, váratlanul megjelent a katonaságból nem rég visszatért bátyja a haverjaival. A kérése akkor még egyáltalán nem tűnt gyanúsnak. A Velencei tavat akarják körbe biciklizni és ehhez kell, egy csendes hely ahol mindent megtudnak beszélni egymás közt. Az elég nagyszámú résztvevők köztük két csajjal pillanatok alatt elfoglalták a mosókonyhát. A kérés értelmében Mi mind a ketten azonnal / a haverom még össze sem rámolt / távoztunk. Az eset egymás után többször megismétlődött, de Mi / legalább is Én / még ezek után sem kapcsoltunk. A botrány kitörésekor már leesett a tantusz és mindent megértettünk, de akkora már elment a hajó. A spanom meg Én, ha egy icipicit gyanakszunk, jobban figyelünk a jelekre, akkor bizony mind a ketten a többiekkel együtt elhagyhatjuk az országot és Bécsbe mehettünk volna. A mosókonyhából minket kiszorító csapat nem a Velencei tó körüli túrát tárgyalta olyan lelkesen, hanem a disszidálást készítette elő a lehető leggondosabban. A dolog országos visszhangot kapott és a családot a szülőket is nagyon meghurcolták. Az is jóval később egy Amerikából érkező levélből derült ki, hogy miért nem akart minket magával vinni a haverom bátyja. A szüleinek nem akart még nagyobb bánatot okozni az által, hogy még egy gyermekük távozik mellőlük. A fiatalkori álmainkat a Parkak dugába döntik és sajnos még azt sem tudjuk, hogy hármuk közül ki a felelős ezért. Az Én akkori életem hűen bizonyította ezt. Az eltávolodásomat a nagyháztól és a galeri tagoktól jó pár nem várt kellemetlen eseménynek köszönhettem. Az első és egyben a legtragikusabb esemény az volt, hogy a Vöröshadsereg útján lakó legidősebb galeri tagunk baleset következtében nagyon fiatalon meghalt. A halála nagyon megrázott és egyben figyelmeztetett arra, hogy minden, de minden mulandó, még a fiatalság is. A sorban egymás után érkező események a galeri tagjaink esküvői aztán véglegesen megpecsételték mind nyájunk akkori sorsát. Az utolsó látogatásomra a nagyháznál már nem is emlékszem, nem is tudom mikor lehetett. Az viszont tény és való, hogy az ott átélt események nélkül a fiatalságom az emlékeim sokkal szegényebbek lennének.
SZERKESZTÉS ALATT.
" AKI A MÚLTAT NEM ISMERI
A JÖVŐT NEM SEJTHETI "